Kórházba került. Nagyon megijedtem. Letaglóztam. Mikor köszöntött, egyből hallottam a hangján, h baj van, s egyből kezdte azzal, h "Oda kerültem, ahová mondtad!" Több nem is kellett. Nem találkoztam Csabival december eleje óta, de rendszeresen, minden este beszélgetünk msn-en, ahogy Dáviddal is. Szo ezt azért írtam le, mert már eljutottunk így 3-an odáig, h lassan már fél szavakból is megértjük egymást.
Sírt szegény. Nem lepődtem meg ezen, mert nem egyszer hívott már így. Emlékszem, mikor legelőször hívott sírva, nagyon kellemetlenül éreztem magam, s zavarba is voltam. De mára már úgy nézek rá, úgy érzem, olyan légkör van körülöttünk, mint... ... mintha... mintha pl. testvérek lennénk vagy nem is tudom, mihez viszonyítsam, ezt a bensőséges kapcsolatot. Ha neki fáj nekem is fáj, ha örül, együtt örülünk, ha sír, vigasztalom, bátorítom, próbálom tartani benne az alap pilléreket, de sajnos kudarcot vallottam, s... lehet, h hülyeség vagy furi lesz, amit írok de... bűnösnek is érzem magam...
Próbáltam neki segíteni, mindig hívott, ha volt valami, beszélgettünk, s mondtam is neki, h ha bármi van, nyugodtan szóljon, hívjon. Oké, meg is tette, így is volt, de csinálhattam volna többet is! Biztattam, próbáltam elterelni gondolatait, A, B, C verziót "dolgoztunk ki". Isten tudja mennyi mindent próbáltam már! Semmi! Hatástalan! Milyen büszke voltam eddig magamra, h milyen jó probléma megoldó képességeim vannak (voltak), másoknak hányszor segítettem már?! Mennyi embernek voltam lelki támasza, hány tanácsot adtam, mi bevált, s örült, h sikerült, s együtt örültünk?!...
Erre tessék! Ilyen téren is megbuktam! Csabival mindig is nehéz volt. Igaz, mikor megismertem október végén, akkor Ő már több hónapja maga alatt volt. Lehet későn érkeztem? Lehet....
Bedobtam neki a kötelet a vízbe, Ő meg is ragadta. Örült neki. Próbálta kihúzni magát Ő is - velem együtt - a vízből, de... ...de, minduntalan visszaesett... ...Visszaesett, mert nem volt elég ereje. Hiába húztam én is azt a fránya kötelet! Ez nem volt elég! Aztán jött Dávid is, Ö mással próbálkozott. Mentő övet dobott be neki. Egy ideig jó volt. De csak egy ideig. Tegnap hajnalban bekellett vinni. :(
Hibáztatom magam, mert nem ugrottam. (Hiába, h nem tudok úszni.) De akár h is gondolkodok, mi lett volna, ha ugrok? Szo kivetítve a valóságra? Mit csinálhattam volna? Lehet az lett volna az ugrás, h többet találkázunk? Annyiszor mondta, h hogy várja már a közös bulit, meg h találkozzunk, meg, h Dávidot is láthassa már személyesen. ( Ők még nem taliztak.) De ha ez is csak egy rövidtávú megoldás lett volna? Abba maradtunk mind a 3-an, h tavaszig kibírja, s akkor helyre jön. Azaz, marad a mentőövbe, fogja a kötelet, s a mentőcsónakkal elvisszük a legközelebbi szigetig. De az út túl hosszú volt.
Egyszerűen nem tudom. Agyalok, agyaltam, de elfogytak az ötleteim. Mondtam menjen jóshoz. El is ment, de ez is csak rövidtávú segítség volt. A pszichológust már december óta mondogattam neki, de még most se hajlandó a segítségét kérni. Kevésnek bizonyultam ehhez. :(
De miért? Miért van az, h itt is megbuktam? Nem tudom felfogni! WHAT A FUCK VAN VELEM???!!!
Agyalok, keresem a kulcsot, de semmi nem ugrik be, mit csinálhatnék. Lehet ott volt a bibi, h decemberben feladtam? Levettem Csabiról a kezem, s azt mondtam, h gyenge jellem. Széttártam előtte a karjaim. Kifogytam az ötletekből. Voltam hozzá kedves, gyengéd, de ezzel csak tovább süllyedt, olvadt. Voltam durva, szókimondó, kemény. Akkor kicsit feléledt, s összeszedte magát, de ez is csak egy ideig hatott.
Akár, h is gondolkodok, mindig csak a közös bulira, majd az összeköltözésnél jutok ki. Akkor lenne már végre ott velünk a fedélzeten, ott lenne köztünk, ott lennék egymás közt, könnyebb, s jobb lenne. S akkor már nem csak a saját kis hajónkon lennék, hanem a földön, emberek közt, ahol élet van. Mennénk együtt bulizni, pasizni, kirándulni, közös filmnézés, mozi, színház, meg egy rakat minden! A lényeg az, h közösen EGYÜTT! Ez egyrészt azért jó, mert ott lennénk mellette. Dávid egyik, Én a másik oldalán, s nem engednénk, h megroggyanjanak lábai, h összeessen. Keresnénk neki, vele pasit, akit kigyógyítja. Ha ott lennénk vele sokkal könnyebb lenne.
De most széthessegetem fejem felől ezeket a buborékokat, mert még mindig a hajón vagyunk, s még csak látni sem lehet, azt a nyavalyás szárazföldet olyan messze van még!
Nem tudom mit kellene tenni... Tényleg nem tom... Mondtam azt is, h ez az Ő csatája, tanuljon meg úszni, neki kell talpra állnia, de látom, h nem megy neki!
Utálom, mikor ilyen szerencsétlen, s tehetetlen, bizonytalan vagyok! Sejtem milyen lehet az, mikor anyuka ott ül a fia ágyánál, ki kómában fekszik. Harcolna értene, de nem tehet semmit, nem tud mit tenni, csak reménykedik, h majd egyszer csak felkel. Vagy még se ilyen?
Nem tudom mit tehetnék, vagy egyáltalán tehetnék-e akármit is...
