Sokat bőgtem ma. Vagy másfél órán keresztül csak picsogtam. Köszönhetem mindezt a drága édesanyámnak! Nemhiába vagyok feszült, mikor a közelemben van. Reggel felkelek 11-kor. Lemegyek a konyhára, nyúlok a kávémért, s egyből letámad, h kivel szilveszterezel, ki lesz ott, fiatalok lesznek-e miért nem mész máshová?!

- Anya! Hagyjál már békén! 20 éves vagyok! Szálljál már le rólam könyörgöm! Azzal bulizok és ott, ahol jól érzem magam!

Több se kellett! Úgy kikelt magából és elkezdett ordibálni, h rendesen féltem tőle. Erre apum is lejött, h mi baj van? Na innentől gondolhatjátok… Tuti leesett a vérnyomásom, mert jojózott a szemem és a kezembe is beállt a remegés. ( Ha ideges vagyok, nem tudom miért de a kezemre jön rá a remegés. ) Attól féltem, h anyum elmondja most apámnak. Nem bízok már meg anyumban. Nem tartom beszámíthatónak. Akkor és ott meg főleg nem tartottam normálisnak, h milyen hirtelen és milyen nagy hisztériát csapott, h kikelt magából. Ismerős volt a jelenség, mert tanultuk ezt pszichológiából, h vannak ilyen emberek, de már sokat elfelejtettem belőle… (Mármint pszichológiából.)

Anyum odamondta apumnak mérgesen, h; “SEMMI!”, s ezzel ki is végezte. Erre apum besértődött, h Ő ha kérdez valamit, h mi van arra mindig az  válasz, h semmi, s nagy léptekkel, kivonult cigizni, ajtót meg úgy bebaszta maga után, h azt hittem lepereg a vakolat.

Én visszafordultam anyum felé, a szemébe néztem és nyugodt hangon megkérdeztem tőle, h; 

- “Miért kell ordibálnod, hisztériáznod állandóan? Ezek után csodálkozol, h kerüllek, s nem akarok veled “beszélgetni”?! Persze, h nem akarok, mert nem lehet! Olyan világot kreáltál magadnak, hogy ha akármit is mondok lepereg rólad, mert te bemeséltél magadnak valamit, s te folyton azt fújod! Emberek vagyunk nem álltok! Azért tudunk egymással beszélgetni, h megoldjuk kulturált értelmes ember módjára, ha valami baja van a másiknak. De ezzel a módszer, csak tovább szítod a bajt.”

- Óóó! Hogy oda ne rohanjak! Szerinted magamtól lettem ilyen, amilyen?! Vagy szerinted KINEK köszönhető?!

- Nem tehetek róla, h nem tudod feldolgozni!

- Persze! S ezzel elvan intézve az egész ugye?!

Erre csak visszamosolyogtam, s azt mondtam:

- Utoljára mondom, h nincs elintézve, s nemhiába mondtam már nemegyszer, h Én nyitott vagyok arra, h megoldjuk ezt a számodra fennálló problémát, de ha Veled soha nem lehet beszélgetni higgadtan, addig nincs mit beszélnünk!

- Megmondtam, h ne legyél velem ilyen flegma, mert egyszer tényleg felpofozlak!

Erre felálltam és feljöttem a szobámba.

Attól még, h most higgadtan tudtam vele beszélni, s nem ordibálva, mint Ő énvelem, akkor ez már neki azt jelenti, h flegma vagyok! Szerintem ez volt a legjobb megoldás, h feljöttem. Ilyen idegállapotban tényleg fölösleges időpocsékolás vele beszélgetni. Elhatároztam közben magamban, h ha majd ketten leszünk itthon, s azt érzékelem felőle, h “normális” akkor leülök vele beszélgetni, de az elején közölni fogom vele, h ha felemeli a hangját, akkor azon nyomba ott fogom hagyni.

Ilyenkor mindig azt mondogatom, amit tanultunk, s miben szentül hiszek, mert nemegyszer segített már túl egy pár válságon, problémán ez az elv, h;

“A kommunikáció a probléma felismerésén és megoldásán alapszik.”

Vagy legalább is valami ilyesmi volt a lényege. Aki tanult kommunikáció elméletet és emlékszik rá az tudhatja miről van szó. Meg aki nem tanult az is tudja most már! :)

Feljöttem “tanulni”, de marhára nem ott járt az agyam. Hallottam, h anyum odalent szipog, erre Én is kiborultam, h miért van az, h mindenkivel jól kijövök, tudok segíteni másoknak,, empatikus vagyok, szeretnek, dicsérnek, csak a saját szüleim nem! A saját szüleimmel szemben nem tudok teljesen nyugodt lenni, nem tudok empatikus lenni, nem tudom segíteni, nem tudok beszélgetni velük. Egyszóval náluk megbukik mindaz, ami az erősségem, amiből jól vagyok, amit szeretek. Nem is tudom, h fogalmazhatnám ezt meg. Talán úgy, hogy megbukik velük szemben a … hmmm…. …az emberségességem, az emberi mivoltom. Nincsenek köztünk érzelmek, nincs kommunikáció, nincs meg az az alapvető emberiesség, ami egy normális emberre jellemző! Úgy is tudnám vizionálni, mint egy… egy… KAPTÁR!

Vagyunk egy házban, s zombi módjára kelünk, járunk. Reggel köszönünk egymásnak; “ Helló-Szia"!” s kész!

Anyum meg felvan háborodva, h nem beszélgetek vele, nem mondok el neki semmit! De hát könyörgöm! Ha egyszer 2 percél tovább nem lehet vele kulturáltan beszélgetni, akkor mi a f.szért csodálkozik?!

Tegnap este is beront a szobámba, s felháborodva kérdezi, h miért nem nézek soha Tv-t?!

Mondom eddig se néztem, most h jön ez ide?!

- Hát, h állandóan itt ülsz a laptop előtt, s netezel! Kikkel beszélgetsz te állandóan?!

- Úgy se ismered Őket! Nem mindegy az! Mit érdekel állandóan minden téged! Mi vagy Te KGB ügynök vagy mi bajod van?! (Tudtam már persze az elejétől fogva, h mire megy ki a játék…)

- Aha! Beszélsz azokkal a,…. - erre fújtatott egyet, s kiviharzott.

Komolyan mondom, arra megy ki ez az egész, h engem kikészítsen és zaklasson! Másra nem tudok gondolni.

S mikor felelőségre vonom, megkérdezem Tőle ezt, h miért csinálja, még Ő lesz felháborodva. Hogy nem is Én tettem Őt tönkre, hanem Ő tesz tönkre engem?!

- Fogd rám még ezt is! Én vagyok biztos a hibás azért, h Te buzi vagy nem-e?!

Szo kész!

Elgondolkoztam azon is, h alapvetően velem van a probléma. Én vagyok a hibás, de nem úgy, ahogy anyum, vagy az átlag ember gondolná. Annyi csak velem a probléma, – amit szeptembertől orvosolni fogok, - h Én más vagyok, s rossz, helyesebben számomra kedvezőtlen környezetben élek, ami feszélyeztet, idegessé tesz.

Igaza volt Anettnek, nem azzal van a probléma, h hogy jelenik meg egy vidéki ember egy vidéki buliban, hanem azzal, hogy Én nem tudom megérteni, helyesebben megértem, csak ferde szemmel nézem azt, h így viselkednek, jelennek meg.

Vidéken úgy gondolkodnak, h ha vidéki vagy, ide tartozol, akkor úgy élj, viselkedj, ahogy a többi! Ah... Felejtsétek el! 20 év nyomor elég volt a számomra. Nem kérek ebből!

Anyum minden veszekedésnél hozzám vágja azt, h jól felkellene pofozni, h észhez térjek, s végre a földön járjak. Majd idővel meglesz oldva ezen probléma is. Eszembe jutott az a szám, h “Júlia nem akar a földön járni!”

Pár hónapig a többségi kényszernek kitéve, kénytelen leszek nyelni, s ezen a vidéki saras földön járni, de szeptembertől már szeretnék teljes életet élni. Jellemezhetném úgy is a mesénél maradva, hogy szeretném, ha ragyogna az a kastély, mit nagy fal vesz körül. Szeretném, ha nagyobb lenne az a kastély oly annyira, h a falakon túl is látni lehessen. Nagyobb legyen az az azt körülvevő várfalnál, de csak annyira, h aki arra jár, az a kastélyt vegye észre. Azt, h milyen szép, értékes az a kastély. S becsüljék azt a kastélyt azért, amilyen. Tartsák ugyan olyan értékesnek, s jónak, mint a többi várat,  s ne azt vegyék észre, h a várból kastély lett, s hőzöngjenek, h a kastély lakói, h merték átalakítani a várat, s hogy mertek kastélyt építeni.

Persze nem fogom azt se engedni, h olyanok kerüljenek a kastély közelébe, akik azt merik mondani, h mit kell mutogatni a kastélyt?! Mit mutogatják maguk?! (A többi kastélyhoz hasonlóan.) Miért nem maradnak a falakon belül?!

Azért nem maradnak, maradunk a falakon belül, mert szeretnénk megmutatni, legalább is Én, szeretném azt megmutatni, h a kastély is van ugyan olyan értékes, mint a vár! Sőt! Némelyik kastély értékesebb, mint az átlag vár! S attól még, h ezen a vidéken a várak vannak többségben, s még a vár lakói nem képesek elfogadni azt, hogy már kastélyok is léteznek, az nem azt jelenti, h a kastélyokat el kell nyomni, félelemben kell tartani, ne adj Isten, le kell rombolni azt a kastélyt!

Igen! Egyesek ki akarják irtani a kastély lakóit, h újra vár legyen. Ezt szeretné a saját anyám is. De a kastély lakói sem baba piskóták ám! Ha háború van, akkor kérem háború van! Felszólalnak a trombiták ( Lily Allen: Fuck you ) s ha harc, akkor kérem legyen harc! Csak ettől nagyobb háború ne legyen. Mert most állóháború van. Egyik fél sem kerekedik felül. Néha egymáshoz közelítenek fehér zászlóval a kézben, de csak összeveszés lesz belőle és folytatódik a harc.

A kastély lakóit néha megviseli a harc.  Nem is inkább a harc, mert tudja, h egy nagy harc az élet, s lesznek még másokkal is csatái, hanem leginkább az viseli meg a lakókat, h KIKKEL harcolnak?! Azokkal, kivel régen jóba voltak, kiket szerettek, s kik támogatták, felnevelték.

De azért boldogak is. Boldogak mert már végre nem a falakon belül, hanem azokon kívül folyik a harc, ami nagy lelki erőt ad nekik.

Szo ma sírtak a kastély lakói. De már megnyugodtak, s tudják, h picsogással nem mennek semmire, de néha azért jó sírni is. Emberek Ők is attól függetlenül, h Ők kastélyban laknak, hasonlóan a sorstársukkal, kik szintén kastélyban laknak…

Bár sokakban még belülről nem kezdték meg a vár átalakítását, van kiknél folyamatban van, kiknél gyorsabban halad az építkezés, van kiknél lassabban. Persze sokan már kész vannak  kastéllyal, csak van, akiknek hatalmas falai vannak és nem mutatják meg senkinek a bent rejlő kastélyt. Valaki kitárulkozik, valaki kevésé, s van aki teljes egészében megmutatják azt a kastélyt.

Vannak, akik más kastélyok társaságában élnek, vannak aki csak várak vesznek körül…

:) Azon filóztam, h mivel zárhatnám ezen bejegyzésem. :)

Na mivel? :)

Ha kastély vagy, légy kastély, s ne hitvány gyönge vár, mit kény és kedv szerint lök a sors idébb-odább…. ;)