A homoszexualitás diszkurzív történetét – mint láthattuk – a bűn-betegség-deviancia triumvirátusa és a köréjük rendeződött szaktudományos megközelítések uralták, melyeknek alapanyagát a teológiai gyökerű, de előítéletessé vulgarizált erkölcstan, az egyházi majd a polgári jog, a pszichiátria, illetve a szociológia szakértői által felhalmozott tudás alkotta.
A homoszexualitást magánügynek, illetve a homoszexuális életforma szabad választását alapvető emberi jognak tekintő felfogások csak a 20. század második felében jelentek meg. E megközelítések a korábbiaknál sokkal kevésbé szakapparátus- és szakértelem-függőek: talán, mert hiányzik belőlük az a feszültségteremtő dichotómia – jó/rossz, egészséges/beteg, normális/abnormális, helyes/helytelen –, amely sokáig a homoszexualitással kapcsolatos tudományos és társadalmi érdeklődés motorjának látszott. A homoszexualitás magánügyként való megfogalmazása ugyanis azt jelzi, hogy megszűnik a homoszexualitás dokumentálásának társadalmi kényszere és a korábbi kényszeres társadalmi figyelem lankadásával a „magánhomoszexualitás” visszasüllyedhet a békés névtelenségbe. A homoszexualitás emberi jogi megközelítése pedig végsősoron azt hangsúlyozza, hogy senkit ne érhessen hátrány önmeghatározása és életformaválasztása miatt.
A 21. századi világ „boldogabbik” felén – elsősorban nyugat-európai és észak-amerikai államokban – a szexuális orientáció szabad megválasztása alapvető emberi jog, melynek tiszteletbentartását antidriszkriminációs törvényi szabályozás biztosítja. A szexuális orientáció alapján való diszkrimináció tiltásáról az Európai Unióban az 1999-től érvényben lévő Amszterdami Szerződés 13. cikkelye rendelkezik. Más helyeken azonban – például Iránban vagy Szaud-Arábiában – a homoszexualitást bűnként kezelik, melynek elkövetéséért akár halálbüntetés is kiszabható.
Az azonos neműek közötti kapcsolatok társadalmi fogadtatása történeti és szocio-kulturális szempontból – némi leegyszerűsítéssel élve – négyféleképpen kategorizálható: bűnként, betegségként, normasértésként és szabadon választható életformaként. A nyugat-európai társadalmakban a 18-19. századig a bűn-diskurzus volt az uralkodó. Ezt váltotta fel a 19. század végétől a homoszexualitás medikalizált modellje, melynek megkérdőjelezése csak a 20. század utolsó harmadára vált általánossá. A társadalmi devianciák kutatói a 20. század közepétől kezdték felfedezni vizsgálandó témaként a különféle – elsősorban a marginalizált – szexualitásformákat: ettől kezdve a homoszexualitás fokozatosan bevonódott a társadalomtudományos érdeklődés körébe, mely ezt a szexualitásformát egyre kevésbé „természetesen”, biológiailag meghatározott állapotként és egyre inkább társadalmilag konstruált jelenségként, illetve szerepként értelmezte.
A homoszexualitás társadalmi normasértésként való megközelítése vezetett sokakat ahhoz a felismeréshez, hogy a lényegi kérdés nem a homoszexuálisok normasértése, hanem az, hogy egyes társadalmi normák sérthetik az emberek szabad életformaválasztását. A szexualitás – és ezen belül a korábban marginalizált nem heteroszexuális formák – behatóbb társadalomtudományi tanulmányozása aktív szerepet játszott abban, hogy a homoszexualitás orvosi retorikáját felválthatta a politika nyelve, mely egyenlő jogokat követelt a „heteroszexizmus áldozatainak” (vö. Plummer 1998:376).
A heteroszexizmus olyan ideológia, mely alacsonyabbrendűként kezeli a nem heteroszexuálisokat, éppúgy ahogy a rasszizmus alacsonyabbrendűnek nyilvánít egyes fajokat vagy ahogy a szexizmus az egyik – a férfi – nem felsőbbrendűségét hirdeti. A heteroszexizmus a társadalmi életbe olyan mélyen beágyazott, előítéletes kommunikációs gyakorlatban tükröződik, mely elítéli mindazokat, akik dacolnak a (hetero)szexuális társadalmi renddel. Így e gyakorlat megkérdőjelezése sokak számára felérhet a nyugati civilizáció megkérdőjelezésével (vö. Nakayama 1998).
A homoszexuálisok emberi jogainak védelme ezért esetenként a társadalmi többség által vallott – vagy ily módon feltüntetett – alapértékeknek ellentmondó „különjogok követeléseként” jelenhet meg. Jó példa erre a jellegzetesen konzervatív érvelésre a következő: „A homoszexuálisoknak nincs joguk azt kérni az amerikaiaktól, hogy a ... 'polgárjogok' ürügyén feláldozzák erkölcsi elveiket vagy családjuk jövőjét” (Nakayama 1998:120).
A mai nyugat-európai törvényi szabályozás ezzel szemben annak az elvnek a társadalmi elfogadását tükrözi, hogy a heteroszexualitás feltétlenül követendő normaként való társadalmi előírása éppúgy az alapvető emberi jogok megsértését jelenti, mint a rasszizmus és a szexizmus társadalmi gyakorlata. Ebben a kontextusban tehát az azonos neműek kapcsolatainak megítélése nem erkölcsi vagy vallási, hanem a „polgári jogok új határait kijelölő jogi kérdés” (Moritz 1996:148).
