A nyugati civilizáció társadalmaiban társadalomtörténeti okokból alapkérdés az, hogy az egyén szabadságát saját életére vonatkozó döntéseinél milyen mértékben biztosítja a jog és a közvélemény elvárásrendszere. Minél megengedőbb, elfogadóbb a társadalom az egyének másságával (mármint a társadalmi többséghez viszonyított különbözőségével) kapcsolatban, annál jobb lehetőségei van a „másoknak” saját igényeik, vágyaik szerint élni. E türelem vagy intolerancia meglétének kiváló mérőeszköze a jogi szabályozáson túlmenően a társadalom viszonya a benne élő kisebbségekhez.
A homoerotikus érintkezés egyidős az emberiséggel. A homoszexualitás, mint társadalmi jelenség, melynek talapzata az életkörülmények olyan alakulása (a család mint termelési egység felszámolódása, a termelés helyszínének városokba összpontosulása, ezzel az egyének kiszakadása a családi kötelékek közül, az individualizálódás és a városi népsűrűség növekedése a város jelentette anonimitás és elrejtőzési lehetőségek körének bővülésével), ami lehetővé tette és ezért valósággá vált, hogy az azonos neműekhez szexuálisan vonzódó emberek életüket szexuális orientációjuk köré szervezzék és az ehhez szükséges társadalmi intézményrendszert (szubkultúrát) kidolgozzák. (D'Emilio 1993: 467-476.) Ez a 19. század végére vált jól érzékelhetővé. Ettől a pillanattól kezdve azonban heves társadalmi elítélés tárgya is lett alapvetően három okból: a./ a zsidó-keresztény valláserkölcs a szexualitás heteroszexuális házasságon belüli, monogám, nemzési célú, vagyis produktív szexualitást igenli (Dynes 1990:1231.[1]); b./ a protestáns etika és a kapitalizmus teljesítményelvű ethosza szöges ellentétben áll az öncélú, semmit létre nem hozó szexuális megnyilvánulási formákkal (Adam, 1979: 285-300.); és végül c./ a homoszexualitás alapvető határt, választóvonalat lép át: a férfi és a nő közötti választóvonalat (Davis 1994: pp.151-190.). E három tényező együttesen homofóbiát (a homoszexualitástól való félelmet és azzal szembeni gyűlöletet) vált ki e kultúrkörben. Az utolsó száz évben azonban a homoszexualitás társadalmi megítélése lényeges változásokon ment keresztül. (Tóth 1994: 51-55.) Az utolsó húsz-harminc év történései a kisebbségek közül egyre inkább előtérbe állítják a szexuális kisebbségeket, mindenekelőtt a meleg és leszbikus közösségeket, vagyis a homoszexuálisokat.
Annak, hogy a szexuális kisebbségek és az ezekhez tartozó egyének társadalmi jelentősége, fontossága növekszik, az az oka, hogy a posztmodernitás (Giddens 1990; Jameson 1991) társadalmi változásai létrehozzák az újtípusú individualitást.
A posztmodernitás társadalmi téren a termelés ipari szervezettségének felszámolódását, ezzel az egyén társadalmi osztályhelyzethez és rendi helyzethez kötődésének megszűnését, a társadalom család-szervezettségű alapzatának radikális meggyengülését, a politika mind tartalmi, mind személyi értelemben vett demokratizálódását (minden kérdés politikai kérdéssé válhat és mindenki politizálhat, nemcsak a politikusok felkent kasztjának tagjai) és a hagyományos kapitalista tudományfelfogás válságát jelenti. (Preglau 2002.)
Az újtípusú individualitás lényege az egyén számára a szabad választás korábban ismeretlen mértékű kiterjedése az élet legkülönbözőbb területeire. Ennek közvetlen társadalmi okait Ulrich Beck írja le:
„A tézis a következőképpen hangzik…viszonylag állandóak maradtak a társadalmi egyenlőtlenségek elosztási viszonyai, miközben az emberek életfeltételei drasztikusan megváltoztak…megindul az élethelyzetek és életutak diverzifikálódás és individualizálódása” Alapja az anyagi életszínvonal növekedése, az oktatási lehetőségek bővülése, a társadalmi és földrajzi mobilitás egyre nagyobb mértékűvé válása, a jóléti állam biztosítási- és adórendszerének az anyagi létbiztonságban játszott szerepe, a főállású munkaidő csökkenése, a versenyviszonyok élesedése miatti instabilitás, az egyén homogén szociokulturális miliőjének felbomlása. (Beck 1997:420-424.)
A posztmodern individualizálódás következménye, hogy felértékelődnek az identitásképzés korábban kisebb jelentőségű olyan alapjai, mint a nemi hovatartozás, az etnikum, a vallás és a szexuális irányultság. Ez utóbbi területen óriási jelentősége van a modernitás társadalmára jellemző „polgári család” funkciótlanná válásának és a nemek közötti viszonyok alapvető átrendeződésének. (Beck 2003: 182-231.) A családformák pluralizálódása gyengíti a „heteroszexualitás kényszerét”, a nemek viszonyrendszerének változása pedig a nem-heteroszexuális kapcsolatok „határátlépő” (úgymint a nők és férfiak közötti határvonalat áthágó) természetét kérdőjelezi meg egyre inkább. Ez a meleg/leszbikus identitásképződés esélyeit növelve a szexuális „másság” könnyebb vállalását, az érintettek számának emelkedését és a homoszexuális/leszbikus emberek fokozódó és artikulálódó érzékenységét eredményezi. A „többségi társadalom” oldalán ugyanakkor a „szociokulturális miliő” fellazulása miatt valószínűsíthetően növekszik az alternatív életformák iráni tolerancia. Ezért, továbbá mert a leszbikus nők nyugati civilizáció társadalmain belüli részarányát 2-5 százalékra, a meleg férfiakét pedig 5-10 százalékra becsülik (igazán megbízható adat nincs)(Kinsey, et al. 1948, 1953; Wellings-Field-Johnson-Wadsworth 1994; Janus-Janus 1993; Michael-Gagnon-Laumann-Kolata 1994; Kontula-Haavio-Mannila-Suoknuuti 1994.), egyáltalán nem közömbös, hogy az a több százezer férfi, aki homoerotikus beállítottságú, milyen társadalmi közegben él ma különösen indokolt megvizsgálni, hogy miként vélekedik a társadalom (jelesül a magyar társadalom) a homoszexualitásról.
