Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

Anyum... :(

 2009.11.12. 18:10

Nyitásként álljon itt anyum kedvenc száma.

Mindig bőgök, mikor ezt hallgatom…

Szo! Play és jó olvasást! :/ 

 

 

Hát anyum nehéz ügy…

 Túl nehéz.

 Nehezebb, mint gondoltam. 

Anyumnak októberben mondtam el.

 Nyáron azt mondtam, h nem fogom neki elmondani, nem akarom, h megtudja. De, hát anyum, az anyum! 

 Észrevette rajtam a változást. Igaz azért is észrevehette, mert én is utalgattam rá, annak ellenére, h nem akartam elmondani neki.

Lehet a tudat alattim dolgozott. Elmondtam volna neki, mert Ő az anyám, de nem mondhattam el neki, mert homofób.

Az őszi hónapokban egyre rosszabb volt otthon lenni. Egyre jobban megnyíltam ugye, belefolytam a meleg világban, liberálisan kezdtem egyre inkább gondolkodni, másképp viselkedtem, reagáltam egyes dolgokra, mint addig.

Hétvégenként, mikor hazamentem Egerből, nagyon rossz volt. Feszült, kellemtelen, nyomasztó volt a légkör köztünk. Mindig faggatózott, felhozta a meleg témát, s kérdezősködött, h az vagyok, érdekelnek a fiúk, miért nem hoztál haza még lányt, buzi vagy?

Értitek? A saját anyám!

Olyan pofátlan, bunkó, tapintatlan volt, h az valami borzasztó! Főleg nekem, aki kis lelkis vagyok, fiatal és új, s erre meg itt van a nyakamon anyum is…

Milyen rossz ezt leírni.

Hogy az embernek a saját anyja legyen a nyűge, a mumus, a rossz, a kerülendő.

Nem kívánom ezt senkinek…. 

Főleg olyannak nem, aki olyan, mint Én.

Nagyon anyás voltam.

Nagyon...

De csak voltam…

Mára már teljesen el ridegültem tőle, s már Ő is tőlem.

Ott gáncsol és támad, ahol csak tud.

Mióta előbújtam, egyetlen normális, kulturált beszélgetést, nem tudtunk lefolytatni!

Idegileg nagyon megviselte…

Nem kellett volna elmondanom… 

Nagyon haragudtam rá, míg nem tudta.

Szidtam mindig.

Hogy a francba akarja, h elmondjam neki, mikor mindig szidja a melegeket, soha nem beszélt pozitívan..

Pozitívan???

Nem h pozitív, de még csak semleges, reagálásai nem voltak a mi fajtánkkal kapcsolatban…

S erre azt várja, h majd előbújok neki?!

Aztán rájöttem, h ő ezt azért csinálja, mert Ő azt mondogatja magában, h nem vagyok az.

Ezzel biztatta magát.

Ebben a rossz tévhitben élt…

Viszont nem is kívánok ilyen szülőt senkinek.

Nem fogadja el a saját gyerekét.

Tudatlan, buta, szűk látókörű, begyepesedett….

Pf…..

Undorító.

Hm……

A saját szüleimtől undorodok…. :/

Ez maga is undorító….  :/

Apum egy külön misét megér.

Majd írok róla…

Ha írok…

Na jó!

Róla csak annyit, h soha nem voltunk jóba. Több éve csak annyi szólunk egymáshoz minden nap, h szia. Néha megkérdezi; „mi újság?”- mitől a falra tudok mászni, de elintézem annyival, h semmi, mi lenne? Most miről meséljek neki? Senkit, semmit nem ismer az én világomból…

Néha ünnepnapokkor váltunk néhány mondatot, de annyi bőven elég.

Szo nem egy húron pendülünkl… 

Ennyi bőven elég róla… 

Visszatérve anyumra…

Szo maradiak a szüleim. Anyum 49, apum 50 éves…

Mikor egyik október estén anyum ismét előhozta a témát, nem tudtam már magamban tartani és, mikor rákérdezett nem mondtam semmit. Azt mondtam magamban, h jöjjön, aminek jönnie kell!

Én ezt már nem bírom ki. Minden bajom volt már.

Azt külön bírtam, h mindig akkor, dobta fel a témát mikor ettem, s elvette az étvágyamat, pedig megkértem, h hadjon, had egyek! De, beszélhettem.!...

Mint, aki nem ért magyarul!…

Mikor látta, h nem mondok, semmit, nem tagadom, hát…..

Durva és sokkoló volt a számomra is…

Ült a széken, majd elsápadt, elkezdett sírni, majd zokogni, ringatózott, majd elkezdett jajgatni, köhögni, öklendezni, felkelt, fel-alá járkált, majd kiment az udvarra levegőzni, s hányt is.

Szo kemény sokkot kapott.

Kb, mint aki elvesztette a fiát…

Hm…  ….:/

Így van…

Elvesztette…

Megmondta a szemembe – többször is – h legyek nyugodta, h a családban senki sem fog elfogadni!

Se ő, se apum, se bátyám senki! SOHA!

Szó szerint…

Nem volt nehéz megjegyezni….

Megjegyezni???


Úgy belém égett, h úgy látom ezt a jelenetet magam előtt, mintha valóság lenne…

Felért számomra egy „dögölj meg!”-el!

Többször is mondogatta, mondja, h én fogom a sírba tenni…

Ha meghal, akkor ne csodálkozzak rajta, s tudjam, h mi és ki miatt ment el… 

Nehéz írni, mert mégiscsak megviseli az embert, legyen bármilyen erős, optimista, mosolygós  életvidám srác az illető…

De már annyira eltávolodtam már tőle, h semmit nem tudok már iránta érezni.

Nem tudom sajnálni, se utálni, se haragudni semmit…

Sír sokat, (miatta sokszor én is azért) veszekszik, hajtogatja, h ez gyógyítható betegség(!), meg, h kellett nekem Pestre menni…

A hülye pesti haverjaim bolondítottak el, s beszélték tele a fejem!... 

Meg nem teszek ellene semmit!

Mikor meg megmondtam neki, h persze, h nem, mivel nem is akarok, mivel én így érzem jól magam, így vagyok boldog, akkor meg felháborodott! 

Szo reménytelen eset. 1 hónapon keresztül, minden hétvégén próbáltam megoldást találni a problémára…

Reménytelenül…

Aki ennyire begyepesedett, s … nem is tudok mit mondani rá, szo aki ennyire buta, azzal nem lehet mit kezdeni.

Feladtam.

Reménytelen eset.

Még fél évet ki kellene húznom, s 2010 szeptemberében lépek Pestre.

Rem addig nem dobnak ki.

Anyum, apumnak akarja elmondani, én bátyámnak.

Én azért nem akarom, h elmondja apumnak, mert akkor tuti repülök.

Ő meg azért nem akarja, h elmondjam Bátyámnak, mert „úgy se fogadna el”, s van neki épp elég baja. Eltartani a családját, munkanélküli stb…

Csak az a vicces, h ha diplomázott bátyám nem fogadna el, akkor ő minek akarja elmondani apumnak? A szakmunkás apum valószínűleg elfogadna mi? 

Erre azt mondta, h mert nem tudja, h meddig bírja magában tartani ezt…

Hát mondom, pont apum a megfelelő személy arra, h ezt a (számotokra) problémát megoldjuk ugye?

Pont apum, az értelmes, toleráns, kompromisszum kész személy… 

Hányingerem van a gondolattól is….

Mind1. lelkileg felkészültem, h ha menni kell,akkor pakolok s lépek.

Egyelőre Egerbe az albiba, aztán majd meglátjuk hogyan tovább..

Mindig azt vágja még a fejemhez, h nem neki mondtam el először…


Mondom csodálkozol, amiket mondtál rólunk?...

Vagy mégis, h gondolod?!

Erre persze nem válaszol, hanem jön azzal, h miért mondtam el Huginak, aki a szomszédom, s kivel együtt nőttem fel…

Megmondtam neki, a szemébe, h; „ Tudod azért anya, mert Ő a legjobb barátom , s elég szomorú és nehéz volt az nekem, h neki elmondhatom, s benne megbízhatok, mert ő kiáll mellettem és elfogad, de ugyan ez sajnos nem mondható el rólad!”

Erre megkeményedett az arca, elkezdett sírni és lángoló szemekkel, és egyértelműen érezhető, hatalmas dühvel azt mondta, h megérdemelné egy hatalmas atyai pofont….

Te meg mondom, egy jó pszichológust!!!

Azzal otthagytam…

Aztán telefonon beszéltünk még, h a családra kellene számítanom (!), mert nem mindig lesznek mellettem a barátaim, mert nekik is megvannak a maguk barátaik, barátnőjük, gondjuk-bajuk…

Oks.

Igaza van.

De h számítsak mondom a családomra, mikor nem fogad el a saját anyám?!

Hát változz meg kisfiam! Hadjál fel ezzel a hülyeséggel, amit most művelsz!


….

Szerintetek?

Nonszensz….

Na! Elég a regélésből.

Könyvet tudnék írni erről a témáról…

Azért írtam ezt le nektek, mert én személy szerint eddig, csak szép, jó és mesés történetekkel találkoztam, h mindenkit elfogadtak a szülei.

Tudjatok róla, h van ilyen eset is, mint az enyém…

Jól gondoljátok meg, h kinek mondjátok el!

A családomban csalódtam, a barátaimban (még) nem…

„ Ki tudja merre,

merre visz a végzet,

göröngyös úton,

sötét éjjelen?”…

 

Ui: „Ami nem öl meg, az megerősít!” :/

 

Címkék: anya

A bejegyzés trackback címe:

https://rion-gay.blog.hu/api/trackback/id/tr341520838

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Fekafika 2009.11.12. 23:32:41

Hát ez egy szomorú történet. Én 30 éves vagyok, de nem mondtam el a családomnak, egyszerűen számításból. Hasonló reakcióik lettek volna, mint nálad, és akkoriban én függtem tőlük. Most már ők függenek tőlem, és így már nem mernek kérdéseket feltenni, pedig nyilván sejtik a dolgot. Így aztán jó a viszonyunk, de ezt a kérdélst kínosan kerüljük. Sok ismerősömnek mindenesetre az a tapasztalata, hogy az idő sok esetben megoldja, és előbb utóbb tudomásul veszik, elfogadják a dolgot a szülők. Háétha így lesz nálad is. Mindenesetre bátor dolog volt, és sok erőt a továbbiakhoz.

macborp · http://flamelake.wordpress.com 2009.11.13. 09:01:39

Cimbi!

Fel a fejjel. Tök jól döntöttél! Tiszta szívből hiszem, hogy sokkal jobb hazugságok nélkül élni. És akármilyen szarul hangozzék is, az apumnak történő coming out előtt ez a gondolat van csak bennem: Ha nem fogad el, akkor kiírja magát az életemből.

Azzal sem értek nagyon egyet amúgy, hogy a család az, akire mindig számíthatsz, és a barátaidra nem. Optimális esetben kiegyenlítik egymást. Szerintem:)
Mégegyszer:
Fel a fejjel!!!

Meztelencsiga · http://www.meztelencsiga.blogspot.com 2009.11.14. 01:05:10

örök téma vol. 3.: CO

mindenki a maga módján.
sajnos valakinek így, másnak úgy alakul.

ismét csak vityóhoz tudok csatlakozni:
fel a fejjel.
vagy pedig...szarni rá...

Rion-Gay · http://rion-gay.blogspot.com/ 2009.11.14. 11:21:14

@Fekafika:

Megértlek.
Én se akartam igazán elmondani, de anyum állandóan kérdezősködött, zaklatott, h mikor viszek már haza lányt, s 20 évesen nem igaz, h nincs barátnőm, meg eddig se vittem haza senkit...

Nagyon kínos volt, s nem bírtam már tovább tartani magam...

Rion-Gay · http://rion-gay.blogspot.com/ 2009.11.14. 11:22:47

@ameradam84:

Hát remélem, idővel lehiggad anyum, bár egyelőre semmi jelét nem adja...

Köv cikkemben még írok róla. :)